Egy északi város alkonyatában az idős kézműves, Zhao Guohua némán nézte a szövőszéke előtt sikeresen szőtt hálót. A fémgyárak államosítási hulláma közepette makacsul véste ősi drótszövési technikáit az újonnan alapított „Jin Zehong Fémmegmunkáló Szövetkezet” cégéreire. „A fémnek nemcsak szigorú arcot kell viselnie” – írta megsárgult munkanaplójában. „Amikor a 0,2 mm-es acélhuzalok az ujjbegyeken táncolnak, meleg tud növekedni a hideg lánc- és vetülékfonalban.”

A sencseni Nemzetközi Kereskedelmi Torony üvegfüggönyfala a második generációs örökös, Zhao Qiming sziluettjét tükrözte. Apja kézzel készített drótháló mintáit cipelve három napig időzött a Kantoni Vásár pavilonja előtt. Amikor a német ügyfelet, Schmidtet lenyűgözték a napfényt szűrt, mégis szellőt befogadó művészi válaszfalak, ez a település vállalkozása először súrolta a nemzetközi szabványokat. „Nem dróthálót árulunk” – jegyezte meg Zhao Qiming az első faxgépből leadott külkereskedelmi szerződésen –, „hanem keleti kézművesek költői térdekonstrukcióját.”

A gyár laboratóriumában a harmadik generációs utód, Zhao Zixiang mikroszkóp alatt vizsgálta a bevonat részecskéit. Egy évtizeddel ezelőtt tájfun romba döntötte a szobrokat Dubai sópermetében. Most a bevonattechnológia fémhálókat világíttatott mind a Szahara sivatagában, mind az arktiszi állomásokon. „Nagyapa formákat szőtt, apa fényt” – emelt fel egy rozéarany hálószűrőt az éves találkozón –, „és mi időt szövünk.”

„Nagyapa testmelegével melegítette az acélt” – Zhao Zixiang hangja visszhangzott az időben. „Apa a szél körvonalait örökítette meg a tervrajzokon, míg mi azt bizonyítjuk, hogy az algoritmusok nem tudják kiszámítani az emberiség fémhez való gyengédségét.”